Olyan január-februárban megszállótt Mozart Requiem rajongó lettem, kb ekkor jutott el hozzám John Eliot Gardiner felvétele, amit Preiszner Miklós ének, vagy inkább zenetanáromtól kaptam. Azt mondta, hogy ez a csúcs. Lássuk, tényleg ez-e csúcs!
A felvétel hallgatása közben egészen végig érezhető, hogy kicsit barokkos akar lenni, vagy nem akar, csak ilyenre sikerült. Ez persze nem baj és nem azért nem baj, mert Gardiner elsősorban barokk cuccokat vezényel. Azért sem baj, hogy barokkosan szól egy kicsit, mert ez egy gyászmise, neméppen egy tipikus, fényes klasszikus muzsika.
Valószínűleg korhű hangszerelésben játsszák a darabot, ez abból vonható le, hogy elég érces hangjuk van a d-trombitáknak(amiknek igen nagy szerep jutott ebben a felvételben, a hangerő terén) és a harsonáknak egyaránt. Az összes tételben ki lehet hallani a harsonákat, ahogy erősítik az énekszólamok dallamát.
És akkor itt egy részletesebb elemzés-féleség ehhez a felvételhez:
Introitus: Kicsit halkan indul, itt is, ugyanúgy ahogy Soltinál is nagyon jól ki van hangsúlyozva, hogy itt nem a vonósoké a főszerep: határozott fagottokat hallunk, szép, finom basszetkürtöket. Amikor már érezhető, hogy közeleg az énekszólamok belépése, igen hangosan és határozottan elővezeti ezt a három harsona, a trombiták és velük együtt az üstdob. Valószínűleg egyébként Mozart a 'trombita-üstdob kettes'-t valami brutális dörgésnek írta bele. (ez a mondat P. Miklóstól származik).
Gyönyörű cressendók és decressendók észlelhetők az egész tételben.
Kyrie: Erről csak röviden, kettős fúgát nem kívánok elemezni: Szép dinamika érzékelhető az egész tételben, jól lehet érezni, ahogy elővezeti a csúcspontot (1:20-nál). A harsonák nagyon jól kihallhatók, ahogy erősítik a dallamo(ka)t.
Dies Irae: Szép, tiszta, nem gabajodnak össze a vonósok, ahogy ez sajnos elég gyakori a Dies Irae felvételeknél. (Fischer Ádám, Karajan).
Ebben a tételben is igen nagy szerepe van a trombita-üstdob kettesnek, de sajnos a tétel utolsó ütemeiben kevés ideig tartják a trombitások a hangot, a lüktetésnél, ami ezt a démoni tételt sajnos röhejessé teszi - persze csak abban a pár tételben. Olyan kicsit tingli-tanglinak érzem ott a zenét. (1:25-nél kezdődik)
Viszont a harmadik "Quantus tremor est futurus" versrészletnél nagyon szépen erősíti basszus énekszólamot a basszusharsona, igazán démoni itt az egész. (1 percnél kezdődik).
A tételnek számomra teljesen kielégítő a lezárása. Dies Irae videó:
Tuba Mirum: Elindul a tenorharsona (sima, mezei harsona) szóló, szépen kirajzolja a B-dúr akkordot, majd ugyanezt megismétli a basszus szólista, kicsit fahangon, de legalább tisztán. Ami nem szép, hogy "szpardzsensz"-eznek, holott "szpargensz"-nek kell ejteni a "spargens" latin szót. A tenor szólistának, szép, fiatalos hangja van, jó Tamino lenne belőle :-). Erről a tételről felesleges hosszabb elemzést írni, mert ezen a felvételen szinte kifogástalanul szólal meg. Tuba Mirum videó:
Rex tremendae: Na ez a tétel volt az, amire azt mondtam, hogy ez a legszebb és legjobb Mozart Requiem Rex tremendae-je. Kifogástalan, dinamika, hangszerek kihallhatósága teljesen rendben. A kórussal se volt semmi gond. Rex tremendae videó:
Recordare: Elég halkan indul, de mire eléri a szólisták belépését, kiteljesdik egy mezzoforte. Nem igazán tudok mit mondani erről a tételről, mert egyenlőre nem volt nagyon kedvem sem, meg időm se nagyon elemezni se ezen a felvételen, sem úgy önmagában a Recordare-t. A többihez viszonyítva talán ez a legjobb. Recordare videó:
Confutatis: Nagyon brutálisan indul, szinte lehet érezni, hogy valaki fortyog a pokol tüzén (haha). Itt is nagyon jól bevállt a brutális trombita-üstdob kettes felerősítése. Viszont amit sajnálok, hogy nem lehet hallani, hogy a "Voca, voca me" résznél a hegedűk szenvedélyesen festegetnék azt a C-dúr akkordot, viszont a sotto voce nagyon szépen megvalósul az énekszólamokban.
Lacrimosa: Nagyon, nagyon szívfájdítóan indul, sírnak a hegedűk. Gyönyörű cressendót érezhetünk a "qua re surget" résztől kezdve egészen a vers újrakezdéséig (tehát lacrimosa dies illa, stb...) Majd amikor elérjük az F-dúrt (Jesu, jesu domine), szépen lehalkul az egész, majd a basszetkürtök szépen visszavezetnek minket d-mollba, itt brutális ütéseket hallhatunk a trombita-üstdob kettesből.
Az egész tétel lezárása olyan, mintha vége lenne az egész misének. Confutatis&Lacrimosa videó:
Offertorium: Na ez volt az a rész, amikor teljesen barokkosnak éreztem a művet. De ez nem csak Gardiner "hibája". Valahogy ez a rész nagyon hasonlít valamelyik Bach passióra, valahogy hasonlóan nyomhatják ott is a vonósok, hasonó ritmusban, ha jól emlékszem.
Ezt főleg ott érzem, amikor belépnek a szólisták, az alattuk lévő vonósok nagyon barokkosan nyomják. Ezt nagyon más felvételen nem figyeltem meg. Nagyon mereven játszanak a vonósok.
Sanctus: Nem érdemel különösebb magyarázatot.
Benedictus: Csúcs az a rész, amikor a fúvósok egyszerre játsszák be a b-dúr akkordot. (ez ugyanaz az akkord, mint ami többször megszólal a Varázsfuvolában is). Amikor másodszorra halljuk ezt a részt a Benedictusban, Gardiner nagyobb hangsúlyt fektet a kvintek felerősítére, hogy még véletelenül se legyen ugyanaz, mint az elsőnél. Nagyon csúcs.
Agnus Dei: Szép, finom és brutális egyszerre. Nem érdemel különösebb magyarázatot.
Communio: Ugyanaz a helyzet, mint az Introitusnál. Viszont a fúgában egy csomó változtatást lehet hallani, amit más felvételeken nem igazán.

Lehet, hogy sok negatívumot hoztam fel a felvétel ellen, ám mégis ezt ajánlom mindenkinek, ez a legjobb.